Ha a Shakespeare-darabokat nem Shakespeare írta volna ...
( irodalmi paródiák )
Mi lett volna, ha a Shakespeare műveket nem Shakespeare írja, hanem mondjuk Thomas Mann tollából születik a Rómeó és Júlia, vagy James Joyce-éból a Cymbeline, és így tovább….???? A biztonság kedvéért újra írtam a Shakespeare műveket más, későbbi szerzők stílusában. Sose lehet tudni.
BORIS VIAN :
Cymbeline
- az avantgarde és a szentimentalizmus határán -
Sok évvel korábban, a tisztás fölött, ahol az utolsó előtti tavasz első szikrái ragyogtak, megkeményedett a hó. Az Angliának nevezett Nagy-Britanniában meghalt Cymbeline első felesége, a következő nap reggelkén tehát még mindig halott volt, elmerengve persze a dolgok fölött; az előző délután habos, hömpölygő felhőgörgetegek gurigáztak az égen, oda és vissza. A történethez tartozik, hogy Cymbeline másodszor is megnősült. A talajon a felhők visszfénye csatakosnak és lucskosnak tetszett.
Nem látta a főszereplőt? – kérdezte Cymbeline már az elején.
Ön az – felelte a visszfény könnyedén, és hömpölygött.
„Szép kis darab” – gondolta Cymbeline. Akkor a juharfalevelek seregével övezett kis tisztáson megjelent Jachimo, és megpillantotta a kék tavaszi erdő lomha sugarát, amely alakjával enyhén tűnt tova a madárlátta mezsgyén.
Milyen közel látszik Milford-Haven. – mondta ….
Odébb van.
Azért menjünk, hátha.
Csak nézett az ifjú: Milford-Haven? De hiszen sok évvel utóbb dereng csak majd, és
elfelejtik az ügyet. Vagy mégsem? Gondolkodott.
Már a barlang közelében jártak, a hajuk fekete volt, vagy szőke, kissé egyenes szálú és itt-ott kevés. Öltözetük főleg ruha volt, de akadt raktuk égőbarna mente is, vörös csíkkal. A határszéli lankákon trillázó madárrajok rebbentek föl, amaz nem szeretett volna rebbenni, hiszen Bellariusnak becézték. A hegyszéli lankákon kétes históriák bukfenceztek a kutyatejjel benőtt vadregény.
Ez már évekkel később volt: szembe jött a végkifejlet, egészen hirtelen.
- Jó napot, Cymbeline – mondta a végkifejlet.
Megvonta a vállát: na és.
Odébb kecskerajok szökelltek; kék-zöld, kék-sárga foltokban, színesen és hangosan,
harsány hangjuk a hegycsúcsok fölött motozott, a felhőknek nevezett vattacukormázban. Bekúszott az ingujjba, majd tovább.
Cymbeline elnézett a végkifejlet feje fölött, a távolba, ahol már nem volt semmi, csak a történet széle, ami után – ezt mindenki így tudta – nincsen semmi. A peremen zsurlók és méretes sáskarajok nőttek, belehajoltak a semmibe, ahová hangos ordítással néha le-lezuhant egy-egy megbokrosodott kecskenyáj, pedig ki volt írva, hogy „a történet szélét elhagyni tilos és életveszélyes”. A kecskék nem tudtak olvasni.
De ő nem azért van itt, gondolta Cymbeline. Minthogy egy csütörtökről vasárnapra virradó éjjelen megtudta, hogy nem volt igaza – sőt, korántsem – az izzó tavaszi sövényen áthágva meglógott a végkifejlett elől, akinek egyébként is lejárt a vízuma, így kénytelen volt eltűrni, hogy két goromba határőr áttuszkolja őt a szomszédos, „A két veronai ifjú” című sztoriba.
KRÚDY GYULA :
A makrancos hölgy
- Ó Katharina, nem bánom, ha soha többé nem láthatlak, csak a szoknyád szegélyét had csókoljam meg most – Petrucchio áhítattal emelte fátyolos szemeihez a szoknyaszegélyt, amely letűnt korok drága pillanatait őrizte sápadt fodraiban.
Az utcákon konflisok poroszkáltak, a nő kinézett a párás ablaküvegen; odakünn a házak boldognak tetszettek, illatos levendulavirágok látszottak a nők álmos kalapjában és fehér sétahajók indultak útnak a gyümölcsillatú nyárban.
- Mit tudjátok ti, Shakespeare-hősök, hogy mi az az Óbuda – fakadt ki Petrucchio – a szívetekben csak éltes történeteket és kegyes hazugságokat őriztek, bomladozó kontyokat, mámortól édes szavakat. Mit tudjátok ti, mint illatoznak az ifjú delnők – aztán folytatta: - Katharinám, a férfiak egy bizonyos korban már nyíltan beszélhetnek szerelmi kicsapongásaikról, akár a kancsal tekintetű, pikírt dámák a cukrászdák teraszán; a szalonokban titkon összesúgnak az éltesebbek, hogy megosszák egymással pókhálós emlékeiket. Az öreg kocsisnak csak a háta látszik. Azután vannak nők, akik úgy védelmezik drága erényüket, mint nyúlszőr kalapjukat, midőn érzéseiken többé uralkodni nem tudnak.
Katharina furcsán nézett a férfire, még makrancosságáról is megfeledkezett. A makrancos hölgy érezte, hogy szíve olvadozni kezd.
- A vázákat a ház családi szokása szerint visszaállították a táncszobába, miután mostanában azt szokták meg. – folytatta a cselló-hang -. A borostyánszagú kalaptűt a ruhatárban hagytam.
A makrancos hölgy érezte, hogy olvadni kezd a lába.
- Nem lopjuk el többé a szenvedélyes, beteg sóhajokat – dorombolta Petrucchio – mint a szél, lengeti a faleveleket, olcsó panziókban húzódunk meg éjjel, hallgatjuk az eső elcsukló zokogását, megfeledkezünk a bérházak közönséges lámpácskáiról, amelyek megtanítják az embert az édes, keserves szenvedésekre. A lombok között fehérlő házat, ahová másodpercekre kivillanó női lábak sietnek, elnyeli jótékony, természetes áhítat.
A makrancos hölgy érezte, hogy olvadni kezd a bal vállízülete.
- Amidőn – folytatta Szindbád-Petrucchio – és elaludt.
Négy nap múlva felébredt, és folytatta a mondatot.
Az első fagy ropogásával beköszönt a kékruhás Margarite szúrós pillantása, bocsánat,
hogy felvontam a papucsát, amidőn. Bánatos, citromszín úrinő, csengnek-bongnak a szerelemtől és tavasztól betegen, bizonyos jó gazdaasszony, X-né társaságában.
Azután a makrancos hölgyre pillantott, aki két napja már teljesen elolvadva csorgott a padlózaton, nagyobbrészt a napfény már fel is szítta őt itt-ott, lágy sugaraival.
- Nahát – dörmögte Szindbád-Petrucchio – a ruhája megmaradt. – és lassan, könnyedén lehajolt, hogy miközben az utcán kivirágzottak a vadgesztenyefák és a bokrok tovább sugdolóztak megcsókolja szoknyája szegéjét.
ARTHUR MiLLERr – EUGÉNE IONESO :
VIII. Henrik
/szín: egy trófeákkal benőtt, jó kis kégli, királyi kastély belső, pompával és ragyogással, a falakon lenyisszantott női fejek/.
HENRIK: Nőm, jer. /int/
NŐ: /jön/
HENRIK: Hányszor mondjam, hogy vedd le azt az átkozott fejedet, ha belépsz az ajtón.
NŐ: /felhorkan/. Nem vall túl fejlett szociális érzékenységre ez. Meg is írom a memoáromban.
HENRIK: Ha lesz rá időd! /egy körömollóval lenyisszantja az asszony fejét/.
FEJ: /elgurul, be a súgólyukba; a súgó felpattan, beront a színre és lenyisszantja Henrik fejét/.
RENDEZŐ: /beront, lenyisszantja a közönség fejét/.
KRITIKUS: /beront, lenyisszantja a rendező orrát/.
MÁSIK KRITIKUS: /beront, és lenyisszantja a színház kupoláját/.
MÁSODIK szín, negyedik kritikus lakása, csillárral benőtt luxuslakás, a falakon színházrendezők és szerzők lenyisszantott fejei./
NEGYEDIK KRITIKUS: /telefonál/. Igen? Hatalmas siker? Hogy? Teljes fejetlenség? Természetesen….igen….megírom…..rögtön…. hát persze…..naná….természetesen…. /egy bárddal véletlenül lenyisszantja a saját fejét/.
/függöny/
Köszönöm
2012, Liget Műhely, online
1.
Zomek utálta az ebédet. Zomek utálta a vacsorát. Zomek általában mindent utált, mindent megvetett, nyúlszájú feleségét éppúgy, mint gyerekeinek fülsértő zsivaját. Utazóügynök volt. Igaz, utazni is utált, de ezt talán mégis kevésbé, olyankor az ember egyedül van, vagyis kettesben a világgal, amit utálni lehet.
,,Passz” — mondta az ebédre, de azért megette. Evés nélkül az ember elpusztul, és akkor nem tud utálkozni sem.
,,Ccccc” — szívta a fogát vacsoránál, de azért behabzsolta az ételt, meg aztán éhes is volt, ráadásul titokban élvezte az evést, amit kicsit szégyellt.
olyan, amilyen
Vacsora után rágyújtott egy szivarra, és szótlanul maga elé meredve pöfékelt. A tespedtség és apátia uralkodott ilyenkor a családban, a nő és a gyerekek elfogadták Zomeket olyannak, amilyen. Eszükbe sem jutott, hogy egy családapa lehet másmilyen is, úgy gondolták, ez mindenütt így megy: az apa utálkozik, pöfékel, fanyalog.
2.
Aztán váratlan dolog történt. Zomek örülni kezdett.
3.
Úgy szakadt nyakába az öröm, mint nem várt meglepetés, könnyedén és izgalmasan, egy fűrészüzlet kirakatánál. Idős hölgy előtt nyitotta ki az ajtót — a nőnek olyan illata volt, mint a kitömött nyulaknak a szűcsmester boltjában —, inkább csak gyengéd szánalomból vagy könnyed reflexként, mintsem valódi jóindulatból, s a nő mégis hálásan csimpaszkodott Zomek kezébe; túlvilági mosoly jelent meg az arcán.
— Köszönöm, fiam. Bárcsak mindenki ilyen lenne, mint maga. Ilyen tisztelettudó, ilyen rendes.
Zomeket melegség járta át tetőtől talpig; valami ismeretlen, jóleső melegség. Kihúzta magát. Tisztelettudónak tart, gondolta elégedetten. A bolt tükrében hosszasan bámulta magát, úgy tűnt föl előtte, hogy a vonásai egy tisztelettudó ember alakját rajzolják ki a tükör üvegében.
osztotta kegyeit
Vérszemet kapott. Sorra nyitotta ki az ajtókat a vadidegen, meglepett emberek előtt, akik csodálkozva, hálásan tekintettek vissza rá, és némi köszönetfélét motyogtak; vagy ötven embert tessékelt be így egy közért ajtaján egyetlen délután. A második napon már nem érte be ennyivel, egy háromemeletes áruház főbejáratánál osztotta kegyeit a meghatottságtól fátyolos tekintetű nőknek és férfiaknak.
Megjött az étvágya. Úgy érezte, az udvariasság ezeréves gesztusával legyőzte, leigázta a világot. Mélyen és nyugodtan aludt, álmában csodatévő orvos volt vagy oroszlánvadász, aki megkegyelmez a vadállatoknak.
Egy hét alatt felhízott hetven kilóról hetvenötre.
— Ma délután fontos munkám van — mondta a feleségének —, de vasárnap már itthon leszek, és elmegyünk egy hangulatos kis étterembe.
A vonaton nyitott szemmel álmodott: egy ismeretlen országban hősnek kiáltották ki, bíborszín és rubin rendjeleket kapott; egy családanya leborult előtte, és azt zokogta, hogy ő az emberiség legnagyobb jótevője.
Zomek két hét alatt teljesen kivirágzott. Az utcán bakfis lányokkal ismerkedett, és moziba invitálta őket, csodás posztózakókat vásárolt magának, zöld és viola nyakkendőket, hetyke kalapot. Idős hölgyeket kísért át az úttesten, megetette a kóbor macskákat és galambokat; néha órákig bámulta magát a kirakatok üvegében.
4.
Aztán egy férfi — szemüveges, kissé hórihorgas — elfelejtette Zomeknek megköszönni, hogy szélesre tárta előtte egy fodrászüzlet ajtaját.
„Ejnye no — gondolta Zomek —, micsoda modortalanság ez, nem szégyelli magát. Még rám sem nézett.” És fejébe szállt a vér, a halántéka lüktetett. Fuldoklott a dühtől. „Egyszer ilyen is történhet, nem igaz?” Csitította magát, „új frizurája van, ettől ilyen beképzelt, vagy talán túl sokat fizetett a fodrásznál, és most ezen rágódik.” Nem hagyhatjuk annyiban!
Utána lopakodott.
ugrásra készen
A férfi a közeli drogériába sietett. Zomek szíve vadul vert, most majd jobb belátásra téríti, most majd észreveszi őt, ha itt is ő nyit neki ajtót. A szemüveges férfi sokáig vásárolt; az üzlet piszkos üvegén át jól látszott, hogyan matat a sok egyforma üveg közt, hogyan válogat rapszodikus, nyugodt felsőbbséggel, hogyan választ ki végül a hajszálra egyformának tűnő üvegcsék közül egyet. Zomek izzadt keze már egészen a bejárati kilincshez tapadt, ugrásra készen várakozott, mint egy vadállat. Majd ő megmutatja!
Hatalmas mozdulattal tépte fel az ajtót, de a másik felszegett fejjel, szótlanul suhant tovább.
Zomekkel megfordult a világ. Hát lehetséges ez? Szédült, mintha fejbe verték volna… kíváncsi arcok hajoltak föléje…
— Rosszul van?
— Mi történt?
— Hívjunk orvost?
A férfi most szállt fel egy buszra.
— Taxi! — üvöltötte Zomek. — Taxi!
Órákig utaztak. A férfi a külvárosban lakott, Zomek minden pénzét a taxisnak adta. A buszról leszállva a másik egy lakótelep téglavörös épülete felé tartott. Ott lakott, messze, nagyon messze Zomek otthonától.
Tudom, hol laksz, nyavalyás, holnap találkozunk.
Azért megjelölte krétával a lépcsőt és a ház falát.
5.
Másnap már hajnalban ott ült a lakótelepi ház lépcsőjén álmosan és elcsigázottan, ő akarta kinyitni az ajtót a szemüvegesnek. De az nem jött. Gyerekek, nők, öregek sétáltak ki-be az üvegajtón. ,,Úgy látszik, délután dolgozik”, gondolta Zomek. Csaknem elaludt a ház falának dőlve, amikor…
Az ajtón Ő lépett ki.
Zomek tehetetlenül, mozdulatlanul kuporgott a lépcsőn, már nem volt ideje az ajtóhoz ugrani. Az órájára nézett: déli fél tizenkettő.
töretlen udvariasság
A buszra alig tudott felkapaszkodni. Követte megint. Durva lett és arrogáns, csaknem vérszomjas. Nem engedett már előre senkit. Egy, csak egy járt az eszében: köszönetre kényszeríteni ezt a felfuvalkodott, rátarti alakot. Mindenhová követte. A hivatalban már Zomek nyitott ajtót a másiknak, munka után a fűszeresnél és a cukrászdában is sikerült megelőznie. A legváratlanabb helyeken bukkant fel, és tárta szét előtte az ajtókat, de Ő meg sem rezzent, még most sem volt hajlandó észrevenni Zomek töretlen udvariasságát.
Zomek elvesztette az eszét. Terhes anyákat lökött fel, idős embereket gáncsolt el a buszon, aztán tovaszáguldott. Egyre-másra nyitotta ki az ajtókat a nyomorult, felfuvalkodott hólyag előtt.
6.
Négy napig tartott ez.
Zomek akkor ágynak esett. Kezdődő tüdőgyulladás, állapította meg az orvos, megfázott, és néhány napig feküdnie kell.
Hatalmas csönd ereszkedett rá, fullasztó, ünnepélyes csönd. Zöld üvegből itta az orvosságot, és szótlanul bámult ki emeleti lakásának ablakán.
A szomszéd szobából néha felharsant gyerekei felszabadult sikongása. Csúnyán köhögött. Magas láza volt.
— Megállj, te nyavalyás. Meg fogod te még köszönni.
7.
Ahogy jobban lett, kabátba bújt, és kisietett az utcára. Lentről látta, hogy a felesége az ablaknál áll, és aggódva néz utána. Késő este volt; az utolsó buszt még sikerült elérnie, ami kivitte a külváros lakótelepi negyedébe. Órákig bolyongott itt, amíg végre meglátta. A ballonkabátjáról, villogó szemüvegéről ismerte meg. Most mintha kissé alacsonyabb lenne…
Lassú és határozott léptekkel közeledett felé.
Most megmondja neki.
Kérdőre vonja.
Kiszedi belőle, miért nem köszöni meg soha fékezhetetlen, töretlen jóságát.
Elébe ment. Elkapta a karját.
A másik meglepődni látszott, védekezni próbált, de Zomek megszorította, és magához rántotta, mintha át akarná ölelni. Beszélni szeretett volna, de egy hang sem csúszott ki a torkán.
Szó nélkül ütni kezdte.
végre megkapta
Arra eszmélt, hogy menekül; mint valami rabló, megrémülve saját tettétől. Hátranézett: a szemüveges ott feküdt az utcakövön, de azért nem egészen mozdulatlanul, egyik kezét kissé felemelte, mintha kapaszkodni akarna valamibe.
És ha nem is ő volt, akit keresett? A sötétben nem láthatta tisztán az arcát, szemüvege és ballonkabátja pedig másnak is lehet. Szörnyű lelkifurdalás gyötörte, de azzal vigasztalta magát, hogy akárki is volt, most végre megkapta a magáét.
Futott, futott a bolond, fülledt éjszakában.
8.
… mélyen és mozdulatlanul aludt, összegömbölyödve, mint egy csecsemő. Álmában elvarázsolt kastélyban sétált, hatalmas, színes ajtók nyíltak meg előtte, és ő lépdelt egyre beljebb és beljebb, kilincseket és forgóajtókat látott tiszta üvegből, hatalmasabbnál hatalmasabbakat, egy fényes folyosó végén pedig ismerős, szemüveges úr fogadta, kinyújtotta feléje a kezét, rámosolygott — valami szemérmes alázat volt a mosolyában —, és halkan, ünnepélyesen azt mondta:
— Köszönöm.
2012, Liget Műhely, online
1.
Zomek utálta az ebédet. Zomek utálta a vacsorát. Zomek általában mindent utált, mindent megvetett, nyúlszájú feleségét éppúgy, mint gyerekeinek fülsértő zsivaját. Utazóügynök volt. Igaz, utazni is utált, de ezt talán mégis kevésbé, olyankor az ember egyedül van, vagyis kettesben a világgal, amit utálni lehet.
,,Passz” — mondta az ebédre, de azért megette. Evés nélkül az ember elpusztul, és akkor nem tud utálkozni sem.
,,Ccccc” — szívta a fogát vacsoránál, de azért behabzsolta az ételt, meg aztán éhes is volt, ráadásul titokban élvezte az evést, amit kicsit szégyellt.
olyan, amilyen
Vacsora után rágyújtott egy szivarra, és szótlanul maga elé meredve pöfékelt. A tespedtség és apátia uralkodott ilyenkor a családban, a nő és a gyerekek elfogadták Zomeket olyannak, amilyen. Eszükbe sem jutott, hogy egy családapa lehet másmilyen is, úgy gondolták, ez mindenütt így megy: az apa utálkozik, pöfékel, fanyalog.
2.
Aztán váratlan dolog történt. Zomek örülni kezdett.
3.
Úgy szakadt nyakába az öröm, mint nem várt meglepetés, könnyedén és izgalmasan, egy fűrészüzlet kirakatánál. Idős hölgy előtt nyitotta ki az ajtót — a nőnek olyan illata volt, mint a kitömött nyulaknak a szűcsmester boltjában —, inkább csak gyengéd szánalomból vagy könnyed reflexként, mintsem valódi jóindulatból, s a nő mégis hálásan csimpaszkodott Zomek kezébe; túlvilági mosoly jelent meg az arcán.
— Köszönöm, fiam. Bárcsak mindenki ilyen lenne, mint maga. Ilyen tisztelettudó, ilyen rendes.
Zomeket melegség járta át tetőtől talpig; valami ismeretlen, jóleső melegség. Kihúzta magát. Tisztelettudónak tart, gondolta elégedetten. A bolt tükrében hosszasan bámulta magát, úgy tűnt föl előtte, hogy a vonásai egy tisztelettudó ember alakját rajzolják ki a tükör üvegében.
osztotta kegyeit
Vérszemet kapott. Sorra nyitotta ki az ajtókat a vadidegen, meglepett emberek előtt, akik csodálkozva, hálásan tekintettek vissza rá, és némi köszönetfélét motyogtak; vagy ötven embert tessékelt be így egy közért ajtaján egyetlen délután. A második napon már nem érte be ennyivel, egy háromemeletes áruház főbejáratánál osztotta kegyeit a meghatottságtól fátyolos tekintetű nőknek és férfiaknak.
Megjött az étvágya. Úgy érezte, az udvariasság ezeréves gesztusával legyőzte, leigázta a világot. Mélyen és nyugodtan aludt, álmában csodatévő orvos volt vagy oroszlánvadász, aki megkegyelmez a vadállatoknak.
Egy hét alatt felhízott hetven kilóról hetvenötre.
— Ma délután fontos munkám van — mondta a feleségének —, de vasárnap már itthon leszek, és elmegyünk egy hangulatos kis étterembe.
A vonaton nyitott szemmel álmodott: egy ismeretlen országban hősnek kiáltották ki, bíborszín és rubin rendjeleket kapott; egy családanya leborult előtte, és azt zokogta, hogy ő az emberiség legnagyobb jótevője.
Zomek két hét alatt teljesen kivirágzott. Az utcán bakfis lányokkal ismerkedett, és moziba invitálta őket, csodás posztózakókat vásárolt magának, zöld és viola nyakkendőket, hetyke kalapot. Idős hölgyeket kísért át az úttesten, megetette a kóbor macskákat és galambokat; néha órákig bámulta magát a kirakatok üvegében.
4.
Aztán egy férfi — szemüveges, kissé hórihorgas — elfelejtette Zomeknek megköszönni, hogy szélesre tárta előtte egy fodrászüzlet ajtaját.
„Ejnye no — gondolta Zomek —, micsoda modortalanság ez, nem szégyelli magát. Még rám sem nézett.” És fejébe szállt a vér, a halántéka lüktetett. Fuldoklott a dühtől. „Egyszer ilyen is történhet, nem igaz?” Csitította magát, „új frizurája van, ettől ilyen beképzelt, vagy talán túl sokat fizetett a fodrásznál, és most ezen rágódik.” Nem hagyhatjuk annyiban!
Utána lopakodott.
ugrásra készen
A férfi a közeli drogériába sietett. Zomek szíve vadul vert, most majd jobb belátásra téríti, most majd észreveszi őt, ha itt is ő nyit neki ajtót. A szemüveges férfi sokáig vásárolt; az üzlet piszkos üvegén át jól látszott, hogyan matat a sok egyforma üveg közt, hogyan válogat rapszodikus, nyugodt felsőbbséggel, hogyan választ ki végül a hajszálra egyformának tűnő üvegcsék közül egyet. Zomek izzadt keze már egészen a bejárati kilincshez tapadt, ugrásra készen várakozott, mint egy vadállat. Majd ő megmutatja!
Hatalmas mozdulattal tépte fel az ajtót, de a másik felszegett fejjel, szótlanul suhant tovább.
Zomekkel megfordult a világ. Hát lehetséges ez? Szédült, mintha fejbe verték volna… kíváncsi arcok hajoltak föléje…
— Rosszul van?
— Mi történt?
— Hívjunk orvost?
A férfi most szállt fel egy buszra.
— Taxi! — üvöltötte Zomek. — Taxi!
Órákig utaztak. A férfi a külvárosban lakott, Zomek minden pénzét a taxisnak adta. A buszról leszállva a másik egy lakótelep téglavörös épülete felé tartott. Ott lakott, messze, nagyon messze Zomek otthonától.
Tudom, hol laksz, nyavalyás, holnap találkozunk.
Azért megjelölte krétával a lépcsőt és a ház falát.
5.
Másnap már hajnalban ott ült a lakótelepi ház lépcsőjén álmosan és elcsigázottan, ő akarta kinyitni az ajtót a szemüvegesnek. De az nem jött. Gyerekek, nők, öregek sétáltak ki-be az üvegajtón. ,,Úgy látszik, délután dolgozik”, gondolta Zomek. Csaknem elaludt a ház falának dőlve, amikor…
Az ajtón Ő lépett ki.
Zomek tehetetlenül, mozdulatlanul kuporgott a lépcsőn, már nem volt ideje az ajtóhoz ugrani. Az órájára nézett: déli fél tizenkettő.
töretlen udvariasság
A buszra alig tudott felkapaszkodni. Követte megint. Durva lett és arrogáns, csaknem vérszomjas. Nem engedett már előre senkit. Egy, csak egy járt az eszében: köszönetre kényszeríteni ezt a felfuvalkodott, rátarti alakot. Mindenhová követte. A hivatalban már Zomek nyitott ajtót a másiknak, munka után a fűszeresnél és a cukrászdában is sikerült megelőznie. A legváratlanabb helyeken bukkant fel, és tárta szét előtte az ajtókat, de Ő meg sem rezzent, még most sem volt hajlandó észrevenni Zomek töretlen udvariasságát.
Zomek elvesztette az eszét. Terhes anyákat lökött fel, idős embereket gáncsolt el a buszon, aztán tovaszáguldott. Egyre-másra nyitotta ki az ajtókat a nyomorult, felfuvalkodott hólyag előtt.
6.
Négy napig tartott ez.
Zomek akkor ágynak esett. Kezdődő tüdőgyulladás, állapította meg az orvos, megfázott, és néhány napig feküdnie kell.
Hatalmas csönd ereszkedett rá, fullasztó, ünnepélyes csönd. Zöld üvegből itta az orvosságot, és szótlanul bámult ki emeleti lakásának ablakán.
A szomszéd szobából néha felharsant gyerekei felszabadult sikongása. Csúnyán köhögött. Magas láza volt.
— Megállj, te nyavalyás. Meg fogod te még köszönni.
7.
Ahogy jobban lett, kabátba bújt, és kisietett az utcára. Lentről látta, hogy a felesége az ablaknál áll, és aggódva néz utána. Késő este volt; az utolsó buszt még sikerült elérnie, ami kivitte a külváros lakótelepi negyedébe. Órákig bolyongott itt, amíg végre meglátta. A ballonkabátjáról, villogó szemüvegéről ismerte meg. Most mintha kissé alacsonyabb lenne…
Lassú és határozott léptekkel közeledett felé.
Most megmondja neki.
Kérdőre vonja.
Kiszedi belőle, miért nem köszöni meg soha fékezhetetlen, töretlen jóságát.
Elébe ment. Elkapta a karját.
A másik meglepődni látszott, védekezni próbált, de Zomek megszorította, és magához rántotta, mintha át akarná ölelni. Beszélni szeretett volna, de egy hang sem csúszott ki a torkán.
Szó nélkül ütni kezdte.
végre megkapta
Arra eszmélt, hogy menekül; mint valami rabló, megrémülve saját tettétől. Hátranézett: a szemüveges ott feküdt az utcakövön, de azért nem egészen mozdulatlanul, egyik kezét kissé felemelte, mintha kapaszkodni akarna valamibe.
És ha nem is ő volt, akit keresett? A sötétben nem láthatta tisztán az arcát, szemüvege és ballonkabátja pedig másnak is lehet. Szörnyű lelkifurdalás gyötörte, de azzal vigasztalta magát, hogy akárki is volt, most végre megkapta a magáét.
Futott, futott a bolond, fülledt éjszakában.
8.
… mélyen és mozdulatlanul aludt, összegömbölyödve, mint egy csecsemő. Álmában elvarázsolt kastélyban sétált, hatalmas, színes ajtók nyíltak meg előtte, és ő lépdelt egyre beljebb és beljebb, kilincseket és forgóajtókat látott tiszta üvegből, hatalmasabbnál hatalmasabbakat, egy fényes folyosó végén pedig ismerős, szemüveges úr fogadta, kinyújtotta feléje a kezét, rámosolygott — valami szemérmes alázat volt a mosolyában —, és halkan, ünnepélyesen azt mondta:
— Köszönöm.
PUBLICISZTIKA
Legendás idő2000 aug. 26., Magyar Nemzet
Elmúlt kétezer augusztus huszadika: parádésan léptünk át egy újabb nagy ünnepet. Fontos hangsúlyozni egy millenniumi ünnep tartalmát, beszélni azokról a kulturális eseményekről, amik az ünnephez kapcsolódnak... ( ... ) engem az „itt és most” élménye ragad magával, ha az ezredévről esik szó. Elsősorban helyünk és a feladatunk az ezredfordulón...A most megünnepelt augusztus huszadika újabb lehetőség arra, hogy a millennium fogalmáról gondolkodjunk. Az évszám korántsem üres legendája... Az, ahogyan és ahányféleképpen vártuk a Szent Év eljöttét: „Majd kétezerben”. „Kétezerben már minden más lesz.” Most itt van, pompával és tűzijátékkal, mesésen és hihetetlenül. Most már kettővel kezdődnek az évek, olyan egyszerűen, mintha mindig is így lett volna.Nekünk adatott meg, hogy itt legyünk, a „legendás időkben”... Vagy nem azok? Nem rendkívüliek? A napfény zuhog odakint. A teremtett világ pazarlón ontja színeit. A fákon aranyszínű máz, elkésett tavaszragyogás. De talán nem rendkívüli ez? Ez mindig rendkívüli; az okkerek, a tavasz-zöldek, a karmazsinok, a háztetőkön fénylő fehérek...„Majd kétezerben” – mondtuk úgy négy-öt éve, misztikus-romantikus csodálkozással. „Kétezer” – mondtuk ki tíz-húsz évvel ezelőtt. „Kétezer” – mondták négy-ötszáz évvel ezelőtt is: „Majd azok, akik kétezerben élnek...” Mint minden, amit úgy vártunk, a „kétezer” is egyszerűen jött el, bekopogtatott, a kalapját emelve – mint valami szegény rokon, aki leül a kanapé szélére, és puszta illendőségből alig tudatja magáról, hogy jelen van, nehogy megzavarjon minket mindennapos teendőinkben. Rég várt vendég, akinek jöttét izgatottan lestük, a nevét gyermeki láztól fűtve mondtuk ki, olyan csodálkozó örömmel, ahogyan csak gyerekek képesek örülni – kétezer!!! – ...Aztán egyszerre mellettünk áll, szerényen és kissé elfogódottan. Még fel sem ujjongott bennünk igazán az öröm, máris beolvadt a szobák kopott-zöldszín bútorai közé, és mi egyszerre megfeledkezünk róla, az annyira várt, rendkívüli vendégről...I llyen a legenda természete. Ami „volt” vagy „majd lehetséges”, az mindig rendkívüli. A „van” az mindig egyszerű és közönséges, mert csak azon szeretünk csodálkozni, ami időbeli vagy térbeli távolsága miatt elérhetetlen. Pedig akadna tennivaló és „léteznivaló” ebben az évben. Az év katolikus vallási vonatkozása, Krisztust hordozó üzenete, a magyar államalapítás évfordulója mind lehetőség a nagyszerű tettekre, ahogyan lehetőség lett volna annyi korábbi esztendő is..Négy-öt év múlva már legendásan-távolian nézünk vissza: „kétezer” – mondjuk majd kissé furcsállva az évszámot. Tíz-húsz évvel később már hitetlenkedve kérdezzük: „...ez kétezerben volt?..” Száz, kétszáz év múltán megint rejtelmes és varázslatos lesz kimondani az utánunk jövőknek: „Ez kétezerben volt...” Amint távolodik a nagy évszám, úgy erősödik újból a kultusza, úgy szökken szárba a legenda, úgy jelennek meg ismét újabb és újabb kutatók, akik elkápráztató felfedezéseket tesznek majd a rendkívüli évről, újra a misztikum és pátosz színpadára emelve „kétezret”...De mi, akik most itt vagyunk, nekünk most van dolgunk itt, egyszerű és halaszthatatlan, és voltaképp az sem baj, ha egyszer legenda tárgya lesz. |
Két generáció
2000 április 20 csütörtök, Magyar Nemzet
1. a kamasz
Az apró dolgokat észre sem veszi. Egyenesen lenézi őket. A figyelme a kozmikus jelenségeknél kezd ébredezni némiképp : olimpikonnak, Nobel-díjasnak lenni, az már valami, hérosznak, bármilyen területen : átúszni valamelyik óceánt, bár néha ennél is többre vágyik. Ő lesz majd az első, aki megkerüli űrhajójával a Naprendszert : először a Vénuszt veszi célba,, onnan mindössze 108 millió kilométer a Nap, aztàn irány a Jupiter, mégis nagyobb mutatvány, hétszázmillió kilométernél is messzebb kering a Naptól, és valóságos monstrum. ezzel már az újságok címoldalára kerülne ! Mellékesen összecsap egy tudományos értekezést a Jupiter-holdakról, különös tekintettel az Ión működő vulkanikus tevékenységre, amely régóta foglalkoztatja a kutatók fantáziáját, neki néhány tollvonás és máris pontot tett az ügy végére, száguld tovább, minden bizonnyal rábukkan a hatalmas energiára, amely a holdon levő vulkánkitöréseket közvetlenül működteti. Ott helyben, a holdkrátereknek dőlve megírja ezt a dolgozatot is, ceruzával, egy kockás füzetlapra.
Néha félve gondol arra, mi történik, ha csak olimpikon lesz itt, a Földön. Vagy csak egy Nobel-díjas. Egy a sok közül. Azon kapja magát, hogy értelmetlen, apró dolgok veszik körül. Angolul kell tanulnia és a közértbe járni. Fizetőeszközt alkalmazni és bemagolni a harmadik igealakot.
Néha idegenül szemléli a szobája bútorait. És sehogyan sem érti, hogy a többi embernek miért nem sikerült. Egyikük sem jutott el soha a Jupiterig.
A legtöbbjüknek még egy Nobel-díj sem jutott.
Itt, ezen a bolygón.
2. az aggastyán
Érthetetlen, hogy korábban mennyi fantasztikus dolog előtt rohant el anélkül, hogy észrevette volna. Bejárta a világot, de szüntelenül csak a távoli ideák, a megfoghatatlan messzeségben levő nagy célok érdekelték. Csak ezeket látta, ezekért élt, csörtetett előre, mint egy tank, megállíthatatlanul.
Most, ahogy deresedő hajjal végigsétál a kis utcán, lassan, hátrakulcsolt kézzel, annyi meglepetés éri a néhány méternyi kis csapáson, hogy feljegyezni sem tudná őket: a parányi dzsungelben, a lába előtt egy pókháló szabálytalan foltja csillog, oldalt, minden irányban a fűszálakhoz erősítve, amik úgy tartják, akár a gerendák; apró élőlények egész hada nyüzsög ebben a mikroszkopikus vadvilágban. Az utcácskából kiérve egy öreg fa kerül elé: valóságos matuzsálem, a törzse negroid szobor, szúette arc, titkos varászló-portré, hipnotikus álarc. Lehunyt szemmel is meg tudná rajzolni a kérgen futó barázdák labirintusát. Ismerőse, személyes jó barátja ez a fa, amióta nem robog el mellette minden figyelem nélkül.A sarkon megáll, elidőzik egy kicsit. Hallgatja a madarak énekét. Szabálytalan időközökben, szaggatottan szólalnak meg a délutáni csöndben ezek a távoli, titkos füttyjelek. A messzeségben elsuhanó autók hangja. Mélyen, jólesően sóhajt; továbbindul hátrakulcsolt kezekkel. Fiatalok csapata rohan el mellette. Újra mély csönd, a távolban inogó neszekkel. Éveknek kellett elmúlniuk ahhoz, hogy végre felfedező lehessen, hogy végre lásson és megértsen. Régente mohó lázálmok gyötörték. Elérhetetlen ködképeket üldözött. Most? Nap mint nap felveszi sétálóruháját és bottal a kezében komótosan elindul az utcán, hogy - mint valami deres szakállú Magellán, mint valami kalandor - felkutassa azt a rengeteg kincset, ami mellett évtizedeken át elszaladt.
1. a kamasz
Az apró dolgokat észre sem veszi. Egyenesen lenézi őket. A figyelme a kozmikus jelenségeknél kezd ébredezni némiképp : olimpikonnak, Nobel-díjasnak lenni, az már valami, hérosznak, bármilyen területen : átúszni valamelyik óceánt, bár néha ennél is többre vágyik. Ő lesz majd az első, aki megkerüli űrhajójával a Naprendszert : először a Vénuszt veszi célba,, onnan mindössze 108 millió kilométer a Nap, aztàn irány a Jupiter, mégis nagyobb mutatvány, hétszázmillió kilométernél is messzebb kering a Naptól, és valóságos monstrum. ezzel már az újságok címoldalára kerülne ! Mellékesen összecsap egy tudományos értekezést a Jupiter-holdakról, különös tekintettel az Ión működő vulkanikus tevékenységre, amely régóta foglalkoztatja a kutatók fantáziáját, neki néhány tollvonás és máris pontot tett az ügy végére, száguld tovább, minden bizonnyal rábukkan a hatalmas energiára, amely a holdon levő vulkánkitöréseket közvetlenül működteti. Ott helyben, a holdkrátereknek dőlve megírja ezt a dolgozatot is, ceruzával, egy kockás füzetlapra.
Néha félve gondol arra, mi történik, ha csak olimpikon lesz itt, a Földön. Vagy csak egy Nobel-díjas. Egy a sok közül. Azon kapja magát, hogy értelmetlen, apró dolgok veszik körül. Angolul kell tanulnia és a közértbe járni. Fizetőeszközt alkalmazni és bemagolni a harmadik igealakot.
Néha idegenül szemléli a szobája bútorait. És sehogyan sem érti, hogy a többi embernek miért nem sikerült. Egyikük sem jutott el soha a Jupiterig.
A legtöbbjüknek még egy Nobel-díj sem jutott.
Itt, ezen a bolygón.
2. az aggastyán
Érthetetlen, hogy korábban mennyi fantasztikus dolog előtt rohant el anélkül, hogy észrevette volna. Bejárta a világot, de szüntelenül csak a távoli ideák, a megfoghatatlan messzeségben levő nagy célok érdekelték. Csak ezeket látta, ezekért élt, csörtetett előre, mint egy tank, megállíthatatlanul.
Most, ahogy deresedő hajjal végigsétál a kis utcán, lassan, hátrakulcsolt kézzel, annyi meglepetés éri a néhány méternyi kis csapáson, hogy feljegyezni sem tudná őket: a parányi dzsungelben, a lába előtt egy pókháló szabálytalan foltja csillog, oldalt, minden irányban a fűszálakhoz erősítve, amik úgy tartják, akár a gerendák; apró élőlények egész hada nyüzsög ebben a mikroszkopikus vadvilágban. Az utcácskából kiérve egy öreg fa kerül elé: valóságos matuzsálem, a törzse negroid szobor, szúette arc, titkos varászló-portré, hipnotikus álarc. Lehunyt szemmel is meg tudná rajzolni a kérgen futó barázdák labirintusát. Ismerőse, személyes jó barátja ez a fa, amióta nem robog el mellette minden figyelem nélkül.A sarkon megáll, elidőzik egy kicsit. Hallgatja a madarak énekét. Szabálytalan időközökben, szaggatottan szólalnak meg a délutáni csöndben ezek a távoli, titkos füttyjelek. A messzeségben elsuhanó autók hangja. Mélyen, jólesően sóhajt; továbbindul hátrakulcsolt kezekkel. Fiatalok csapata rohan el mellette. Újra mély csönd, a távolban inogó neszekkel. Éveknek kellett elmúlniuk ahhoz, hogy végre felfedező lehessen, hogy végre lásson és megértsen. Régente mohó lázálmok gyötörték. Elérhetetlen ködképeket üldözött. Most? Nap mint nap felveszi sétálóruháját és bottal a kezében komótosan elindul az utcán, hogy - mint valami deres szakállú Magellán, mint valami kalandor - felkutassa azt a rengeteg kincset, ami mellett évtizedeken át elszaladt.
ESSZÉ |
"Mielőtt rajzolnánk" |
A művészet képtelenség, ahogyan maga az észlelés is az. Objektív valóságot és azok valamilyen rendjét feltételezni inkább megérzés és ösztön, mint a logika eredménye. Másfelől a logika is egyfajta ösztön. Azt gondolni, hogy rajtunk kívül van valami objektum, csak azért , mert látjuk, vagy azt gondolni, hogy nincs, habár látjuk, egyformán spekulatív és egyszerre igaz. A tárgy maga nem valós és nem is szubjektív, ha a bizonyítás oldaláról nézzük - ebben nincs fogódzónk, túl sok elmélet kínálkozik ugyanis egyszerre -, a kommunikáció oldaláról viszont működő történet, mert ugyanaz jelenik meg a leképző és a közönség elméjében is.
Annak a kísértetiessége, hogy egy képzet, ami az egyik elmében megfogan - percepcionálisan kapcsolódva a külvilág elemeihez, entitások és tulajdonságok valamilyen reprodukciója alapján, először a szemlélő által leképződik, pl. egy marcona férfialak karikatúrájának megrajzolásával, azt a másik ember percepcionálisan kódolja és az ő elméjében is megjelenik egy ember, aki férfi és aki marcona, teszi fel bennünk a kérdést, hogy nem képtelenség-e józan ésszel minden absztrakció ? Azért lehet jogos a kérdés, mert a karikatúra - vagy bármilyen személyes karakterizáló képességből származó torzítás - már egy másik szinkronitást feltételez, egy már meglevő abszraháló képességet és ezek pontos szinkronát. Miközben a filozófia állandóan rákérdez az objektum létezésére, és , főleg divatos irányzatokban (behaviorizmus, funkcionalizmus stb.) a szubjektum működésével foglalkozva használja a fenomenalizmus és neopozitivizmus eszközeit, vagyis az "én" és a nyelv kivételével szinte semmiben sem biztos, addig a "nemlétező" dolgok között mégis csak működik valami, ami művész és befogadó között jön létre. Ez az összehangoltság a Leibniz-féle óramű-elmélet csodája. Ennyi elemet észlelni, kódolni, közös nyelven megfogalmazni, dekódolni és visszajelezni egy gondolat megközelítő azonosságát, képtelenség, ha nincs eleve összehangoltság az elemek között, másfelől : mint mozgás, mint kommunikáció egyben Rilke körei is ezek: ami nem volt, egyszerre lesz - a kíváncsiság és a cselekvés révén. Mindez persze egy tökéletesen összehangolt rendszerben. A kérdezés, a látás, a leképzés, a kommunikáció és a kommunikáció dekódolásának szinkronizált működésében mindig módosul valami, egyszerű reprodukció helyett modifikáltan ismétlődik minden észlelés és felismerés. Táguló körök - az óramű-szerű összehangoltság láthatatlan mértanában.