Jegyzetek a zenész-anekdotákhoz
CXIV.
A zseni olyan, mint egy szabálytalan kristály, ellentmond a természet logikàjának, ránézėsre haszontalan, ráadásul a célszerűség geometriájával szemben értelmetlenül és furcsán amorf is. Bodros, mint valami génspirál. Göndör kamasz. Az ilyen alakzat felkiáltójel, nem alakzatba záródik, hanem kifelé tágul, mint az élet.
A mutáció a munkálkodó kreativitás . Minden géniusz mutáns.
Csak boldog zseninek, boldog zeneszerzőnek, boldog festőnek érdemes lenni. A boldogtalan zseni haszonállat, értéket termel a középszernek, amely feléli szenvedésének termését. Csak aki boldog, az hasznos.
CXV.
Kundera : "a szenvedés a forma, a boldogság a tartalom" . Két egymásba csukodó, ölelkező forma, morphé és hülé - az alkotásban is : a múlandó fájdalom, és ellenpólusa: a márványba vésett megérintettség örökkévalósága.
CXVI.
Általában több zseniális ember is él egy időben, szinte azonos helyen. Szimatolják egymás nyomait, mint a macskák, tudnak is egymásról, mágnesesség él köztük, mint a férfi és a nő között. Haragvás ès barátsàg. Az életük is műalkotás, mint kis mütyürjeik, hóboros találmányaik, amik néha előkerülnek kabátzsebből vagy viseltes táskából.
Sétálnak az esős utcákon, a villamos üvegére gyorsan mosódö ábrákat rajzolnak esőcseppekből . Saját metaforáik vannak, a nyelvük a helyi emberek nyelvének egyfajta dialektusa. Elázott újságot találnak a földön. Október van. A mozdulat, ahogyan egyikük lehajol a szétázott papírért, belerajzolódik a háttér kékjébe, belamaródik az időbe és ott marad, mint könnyű sziluett. A régi bérházépületek, a munkásmozgalom szobrai mind eltűnnek, de ezt a mozdulatot nem tiltják be, nem rontják el és nem határoznak felőle .
A zseni olyan, mint egy szabálytalan kristály, ellentmond a természet logikàjának, ránézėsre haszontalan, ráadásul a célszerűség geometriájával szemben értelmetlenül és furcsán amorf is. Bodros, mint valami génspirál. Göndör kamasz. Az ilyen alakzat felkiáltójel, nem alakzatba záródik, hanem kifelé tágul, mint az élet.
A mutáció a munkálkodó kreativitás . Minden géniusz mutáns.
Csak boldog zseninek, boldog zeneszerzőnek, boldog festőnek érdemes lenni. A boldogtalan zseni haszonállat, értéket termel a középszernek, amely feléli szenvedésének termését. Csak aki boldog, az hasznos.
CXV.
Kundera : "a szenvedés a forma, a boldogság a tartalom" . Két egymásba csukodó, ölelkező forma, morphé és hülé - az alkotásban is : a múlandó fájdalom, és ellenpólusa: a márványba vésett megérintettség örökkévalósága.
CXVI.
Általában több zseniális ember is él egy időben, szinte azonos helyen. Szimatolják egymás nyomait, mint a macskák, tudnak is egymásról, mágnesesség él köztük, mint a férfi és a nő között. Haragvás ès barátsàg. Az életük is műalkotás, mint kis mütyürjeik, hóboros találmányaik, amik néha előkerülnek kabátzsebből vagy viseltes táskából.
Sétálnak az esős utcákon, a villamos üvegére gyorsan mosódö ábrákat rajzolnak esőcseppekből . Saját metaforáik vannak, a nyelvük a helyi emberek nyelvének egyfajta dialektusa. Elázott újságot találnak a földön. Október van. A mozdulat, ahogyan egyikük lehajol a szétázott papírért, belerajzolódik a háttér kékjébe, belamaródik az időbe és ott marad, mint könnyű sziluett. A régi bérházépületek, a munkásmozgalom szobrai mind eltűnnek, de ezt a mozdulatot nem tiltják be, nem rontják el és nem határoznak felőle .
Anekdoták ( részletek )
CXL.
A MÁV Szimfónikusok Dél-Amerikában vendégszerepelt. A zenekar előzőleg alaposan elmerült a spanyol nyelvtanban - de legalábbis egy "buenos dias"-ig mindenki érdemben eljutott. Mérész Ignác elérkezettnek látta az időt, hogy megalkossa első spanyol szóviccét.
Ez már a szimfónikusok fogadásán megtörtén. Mérész köszönésre lendítette a kezét - amikor belemarkolt az első tenyérbe, talán már a honorárium lebegett a szeme előtt:
- Buenosz Napidíjasz - köszönt célzatos udvariassággal.
CXLI.
A kortárs komolyzene sokszor nyugtalanító. Hogy ez nem törvényszerű, arra példa az egyik muzsikus egymondatos remeklése kollégájáról, az ötgyemekes Laczó Zoltán Vincéről :
- Laczónak mosolyog a zenéje.
CXLIII.
A feltűnősködés egyik módja a médiában, hogy az alkotó azt szajkózza, mennyire korán eszmélt, milyen zsengén mutogatta családi körben - egyébként felnőtt korában sem túl jelentős - tehetségét. Ezzel nem is lenne probléma, ha általában nem csak a fele lenne igaz ezeknek az utólag kreált történeteknek. Az egy Szendi Ágnes hiteles sztoriját kivéve szinte csak utólag legyártott, dokumentálatlan történetekkel találkozunk a zenészek korai emlékezéseiben.Az egyik kortárs szerző fanyar humorral paródizálta ezeket a pályatársakat :
- Én nagyon korán korán kezdtem. Még egy éves sem voltam, amikor megszülettem.....
CXLIIII.
Nem tudni, honnan származott Mérész rögtönzése, a "Buenos Napidíjas", de arra sem könnyű magyarázatot találni, hogyan jutott eszébe ugyancsak neki : Dénes nevű pályatársát DNS-nek becéznie.
Hiába, a tehetség a génekben van......
CXLIVV.
E sorok írója definiáltan romantikus alkat - a meghatarozás éppen Mérésztől származik, aki Csepregi Tél-sirató táncait hallgatva ellentmondást nem tűrően "leromantikusozta" a fiatalabb kollegát. Mérész jelzője, ha ezúttal nem is fordult szóviccbe, többszörösen is beigazológott : Csepregiről kiderült például, hogy egy ízben csak azért lett törzsvendég egy szerény önkiszolgálóban, hogy ott a személyzet egyik hölgytagjában gyönyörködhessen. A különös műgonddal elkészített frizuráit gyakran váltogató lány egy ízben például csokornyakkendőt formázott a hajából. Ez a kaméleon-természet mágnesként vonzotta Csepregit, aki néha úgy merült el ebben a változatosságban, mintha csak kepregényt olvasna. Nevet is adott az anonim szépségnek: a fiatal hölgyet a "Hely díszének " nevezte el.
Egy nap azonban hiába várta a szépséget, az nem jött.
Csepregi egy rövid versikét költött az emlékére :
"Nem jött el a Hely dísze,
- elromlott a fejdísze. (????) "
CXLIXX
Egy világhírű festő villámportréja.
Réti Zoli bácsinál csörög a telefon.
- Halló !
- Jó napot kivánok, X.Y. vagyok, Réti Zoltánt keresem.
- Én vagyok. Tessék.
- Az Alkotó Muzsikusok Társaságának megbízásából keresem. A társaság szeretettel kéri önt, hogy szíveskedjék ezúttal is négy képpel gazdagítani az ezévi....
- Igen, igen...a szokásos négy kép.....ez most melyik egyesület tulajdonképpen ? A MAOE-hez tartoznak ?
- Nem. Mi az Alkotó Muzsikusok Társasága vagyunk. Gal....
- Értem. Olyat sajnos nem ismerek.
- Ön társaságunk egyik büszkesége.
- Nagyon kedves. De sajnos nem emlékszem ilyen nevű csoportra.
- Most mit tegyünk ?
- Meglehetősen sok társaság tagja voltam az elmúlt kilencven évben, itthon és külföldön..... Sajnos mára már csak néhánnyal van időm aktívabb kapcsolatra.
- Sajnálom. Pedig Gallai Attila .....
- Ja, ez a Gallai-féle ? Miért nem ezzel kezdte ?
ESSZÉ |
az "én" és a "létező" |
Lehet-e nem önarcképet csinálni ? A metaforikus, lehet, nem is kissé dekadens, valamiképp mégis az egészséges analízis felé mutató mondat - szlogen - egy új, paradox közelítést kezdeményezett a kilencvenes években a " lehet-e önarcképet csinálni" és a " lehet-e nem önarcképet készíteni " dilemmájával, ami persze filozófiai közelítés, színészi játék, bukfenc a manézson és belső monológ - persze, hogy lehet, persze, hogy nem lehet. (!!!) Nem kérdés, hanem olyan paradoxon, ami gondolkodni késztet : bármit festek, az én vagyok-e, illetve ha önarcképet akarok festeni, el tudom-e kerülni, hogy ne ábrázoljam az én szűrőmön keresztül a szűrőim nélkül nagyon is létező világot, amiről - nekem és a nézőnek - közös élményeink vannak.
más nézőpontjából
A legizgalmasabb önarcképek egyike Velasquezé, az "Udvarhölgyek" rejtett festő-figurájában. Egy, a modell szemszögéből megfestett csoportképet látunk, ahol a festő csupán a mellékalakok egyike. Az a gondolat, hogy a művész mással láttaja magát, korában több, mint eredeti, túl a festő-tükör, az én-portré közhelyén, az ettől való elvonatkoztatás képességét meghaladva valami elengedést is gyakorol az "én"-nel szemben, összefüggő entitások, létező, mozgó alakoknak -nem középpontjaként - csak elemeként mutatva magát. Többnyire az önarcképek azért ennél önreflektáltabbak, zártabbak is, részben a befelé nézés szándékától, részben attól, hogy az " én" univerzumát dokumentálják : Rembrandt összes önarcképe egyetlen fotóalbumnyi, kronológiába állított viszonya az "én"-nel és a tükörrel, bár megrendítőén hiteles és racionalista, mégsem a szubjektumot átható, hatalmas létezés panorámáját mutatja, csak a hatalmasnak megélt önreflexióét, a súlyos önazonosság dokumentumait - ennek persze esztétikai értelemben jelentősége nincs.
az eszköztár
Picasso, bár viszonya a vászonnal egyszerre materiális és gondolati, képtelen szakítani a hagyományos tükör-modell szemlélettel, ugyanakkor páratlan szellemi kalandvágya valami újra sarkallja. Azzal, hogy felépít, szétszed, kitalált, átváltoztat, máris képtelenné válik a dolgok közhelyes tükrözésére, így a hagyományos szerepben megmutatkozó önportrék korszakonként alakot váltanak a megfogalmazás tekintetében is : első ismert önarcképe realista, egy későbbi a posztimresszionizmus maradványaival szakállal ábrázolja őt kék korszakában, ezt egy pusztán a formát szemlélő követi a rózsaszín korszakból, majd az első negroid önarckép következik, ami elsősorban már nem a látványra, hanem a láttatás eszöztárára reagál.
az"én" és a "létező"
Az önmagamat " én"-ként vagy "létezőként" való definiálás különbsége nagyon is paradox, mert a megélés szempontjából az előbbi puszta merevség , a második maga az elengedés, az önmagunkra való reflektálás nélküli, élményekben megélt létezés, ahol nem az " én" tapasztal, hanem a szubjektumon keresztül maga a létezés tapasztalódik meg, az ábrázolás szempontjából viszont az önmagára tekintő festő - épp azzal, hogy a gondolatai konvenciálisak és anyagiak.
historikus párbeszéd
A gondolkodás zanza-történelme : a kontemplatív és hatalomra törekvő filozófia állandó, egyidejű jelenléte a történelemben, az akarnok és a bölcs kettőssége a kutúrában : a kelet harmóniája, "haszontalan" szemlélődése és a hatalomra törő nyugat pragmatizmusának ellentéte.A fölösleges, a haszontalan a kontemplatív szemszögéből plasztikusan megragadható érték, míg a praktikummal való foglalatoskodás maga a hanyatlás. A nyugat szempontjából a szemlélődés divat, két futás közötti gyors szerepjáték, az időtlenség beillesztése két aktuális program közé. A hatalomra törő filozófia nem az elméleti tagadása, hanem a gondolkodást megelőző cselekvés prioritása, így a gondolkodás, mint valódi élmény ismeretlen marad a praktikus előtt, mert első aktusa már maga a praktikum, ezt szolgálja létezésfilozófiájával, első gondolatát már megelőzi valamilyen céloksági ködkép. Az a gondolat, hogy a kontemplatív "semmire sem viszi" az életben, nagyon is helyénvaló, mert létezése a létező mozgásán kívül helyezkedik el. Az élet a praktikus mozgástere, a művészet viszont a szemlélődőé, bár az írott és ábrázoló művészetekben pl. a korszakváltások, történelmi aktusok a praktikum kezéből íródnak. A kontemplatív öröme nem egy szélesebb, hatalmasabb horizont látványa ? Erről a hegycsúcsról szemlélve saját emelkedése és bukása is csak epizód, esztétikai élmény, amit élvez vagy megszenved, de szemlélődőként kívül helyezkedik rajta és elfogulatlanul, magasabb örömmel képes szemlélni. A hatalomra törő viszonylagos az értékben, a látásban, az ábrázolásban.Ugyanakkor : a szemlélődő kelet nagy vesztesége, hogy nem tudja megélni a kifogyás, az elkopás, az áldozat heroizmusát. A nyugat művészete végletetes, tevékenységüket mániásan megélő szónokokat kreál, akik a kardjukba dőlnek az igazukért, betegen és fogyatkozva is képesek gondolataikban és műveikben táguló tereket bejárni. Emögött a heroizmus mögött ott a kontemplatív, "normális" létezés feladása egy eszméért, ami éppúgy csodálatosan ésszerűtlen, mint amennyire szánalmasan reális még a keleti ember számára is a nyugat másik arca : pragmatizmusa = életösztön-központú kerülése a puszta szemlélődésnek. Az áldozat több a bölcsességnél, az áldozat képességében ott a teljes megértés a megértés öröme nélkül is. Az "engem szolgáló haszontalan jó" helyett az "én" végső értelmének megélése : a mozdulat, az utolsó gesztus, amivel az individuum leteszi, a földre helyezi a történetét, miközben a lénye egyszerre zsugorodik magzatpózzá, egyszerre marad állva megtántorodva is a végső pillanatban. Ezek a csúcspontok fejeződnek ki a nyugat esztétikai rendjében a legcsöndesebben : a gótikus katedrálisok faragott figuráinak hajlékony kontraposztjában vagy egy csatajelenet hátterében megbújó figura arcának mozdulatlanságában.
a model
( részletek )
az arca egyszerre volt rendezett és szabálytalan : finoman metszett orr félprofilból, ami szemből már vaskosnak és ormótlannak látszott, dühödten kitágult orrcimpákkal. A járomcsont erős dombjai alatt az áll szögletes körvonala oldalról vékonynak és érzékenynek mutatta, ahogy azonban szembe fordult a szemlélővel, máris feltűnt az áll és a száj szöglete közötti mélyen futó barázda, ami asszimetriátriájával feldúlt minden szépségről alkotott illúziót.
A művésztanár szabálytalan körökben sétált a hallgatók között. Az egyik állvány mögött hosszasan elidőzött.
- Ebből a szögből ilyet nem láthatsz - mondta mély és nazális hangon. Az ujjával az arc egy pontjára bökött, egy félkörívet rajzolt a levegőbe. Az ujj vége az állcsúcsnál kötött ki. - Itt a vége. Közben csak merőlegesek. Itt ez a rész nem is létezik.
A tanuló csak a szuszogását hallotta a háta mögül. Bizonytalanul a radírja után nyúlt.
- Új lap ! - mondta a tanár - új lap ! Elölről.
A terem sarkából nézve az egész tér egyetlen kaotikus vonalnak tűnt a rajzolók hadának sötét, mozgó foltjaival és a köztük futó, hatalmas lendülettel meghúzott cikkcakkjával, rettenetes görbületével, ami a jobb szélen álló rajztábla lenti sarkából indult, váratlanul felszaladt a papíron, több szabálytalan ívet egymásra halmozva, amik egyre feketedő alakzattá kuszálódtak gyakran többször is átmetszve ugyanazon síkot egészen másféle, hol bizonytalan, hol erőteljes gesztussal, a vonal útja a mellette álló tanuló papírján folytatódott, miután azon is körbefutott néhányszor, a padlón haladt tovább, aztán felfelé váratlanul, a balra álló tanonc lábát rajzolva meg és tovább a gyorsan mozgó kéz irányába, onnan kifutott a papírra, arcot formázva, balra erősebb árnyékokat vetve, körbeszaladva a rajztáblán lerajzolta az állvány lábait, az előrébb álló hallgatók egymásra vetődő körvonalait, néhány erősebb satírozással húzta ki a kontúrjaikat, a tanár isez az egyetlen vonal volt a talpától a hajának fodraiig, szigorú szemgödrével és hangsúlyos állcsontjával.
- Szünet - kiáltotta a tanár.
A modell feltápászkodott a székről, mozdulatlan arccal, egészen lassan indult a növendékek felé. A terem lassan kiürült, ő egyedül maradt az állványok között. Merev testtel állt, szemlélte a képeket.
A tükör üvegében is megnézte magát. Érett nő, az ötvenes éveiben. Inkább filigrán, mint csontos. De az arca markáns, mint egy férfié. Határozott és erős asszony. A profilja mégis arisztokratikusnak és érzékenynek mutatta
a model szemszögéből egy óra így nézett ki : állványok a hátlapjukkal, mögöttük befelé néző fejek, nyugtalanul mozgó kezek kopogása a papíron, a nagyobb gesztusokat hallani, ahogyan sercen a szén a papíron. A tekintete csak ritkán találkozott a növendékekével, megtanulta ezt is kezelni, ahogy a testétől is el kellett vonatkoztatnia, maga elé tolni, mint egy tárgyat, amikor éppen meztelenül állt modellt. A tanár, ez a nyugtalanul gesztikuláló, valahogy mégis rendíthetetlenül stabilnak tűnő, öregedő férfi viszont másféle viszonyban volt vele - az ő testével és tekintetével. A modell azt gondolta, hogy a művész hozzá lényegesen közelebb áll, mint saját növendékeihez. Azokhoz merőben szellemi a kapcsolat köti, ráadásul közöttük áll a munka, amiről beszélnek, ez eleve ad egy távolságot a viszonyuknak, önmagát viszont megmunkálandó anyagnak érezte, olyannak, amilyennel egy művésznek naturális a kapcsolata, mint szobrásznak az agyaggal. Élő viszonyt, közelséget érzett közte és a tanár között, neki kitárulkozott, nem rejtette magát a teste mögé, amikor az ránézett.
aznap először sétáltak hazafelé együtt sötétedéskor, a munka után. Még sohasem beszélgettek, leszámítva a tanár utasításait : " vetkőzön le ", " kissé oldalvást, ez lesz az" ésatöbbi. Mustrálta a tanárt. Így, a gyűrött kabátjában, nazális mély hangon a villamosjegy áráról beszélve még stabilabbnak és harmónikusabbnak tűnt, bár nő érzése az volt, hogy a tanár gondolatai furcsán csaponganak, ha nem beszél, akkor is szüntelenül forognak a fogaskerekek az agyában.
A nő ötlete volt, hogy igyanak meg valamit egy presszóban.
A férfi sört rendelt, a nő egy kávét és egy pohár ásványvizet.
- Mindig agyal valamin ?
- Nem - mondta a férfi - nem agyalok. Csak szeretem a szépet - a kockás aztalterítőn babrált, megemelt állal nézett a modellre. " Szép lehetett fiatalon" - gondolta a nő - " Ami azt illeti, most sem csúnya. Egy kicsit elhanyagolt."
- Nem tudom, érti ? - mondta a férfi - nem azt szeretem, ami úgy szép, mint egy csipkés kendő. A dolgok rendezettségére gondolok.... A logikára, ami összetarja őket, egy teljesen ésszerűnek tűnő dologra, ami mégsem írható le mással, talán csak a szépérzékünkkel.
A nő a kezét nézte. " Szépek az ujjai."
- gyerekkoromban, amikor szétdúltam az építőkockáimat - magyarázta a tanár szenvedéllyel - gyönyörűnek találtam, ahogy ott fekszenek egymáson. Nem a rombolást találtam szépnek. Azt a valamit, amit jobb híján véletlennek hívunk, az estlegeset, ahogyan egymáson hever egy csomó szabályos idom, egészében teljes káoszt mutatva, de valahogy ebben a rendezetlenségben is valami rendszerrel, azzal a tulajdonsággal, hogy a rendetlenségben is megragadható a kompozíció, és ettől a gondolattól a gyerek, aki felfedez, miközben játszik, kalandornak, utazónak, tudósnak egyszerre gondolja magát ..... a szép, az eszményi, a rendben és a csúnyában is a szenvedélyévé válik...vagy magának a szenvedélynek a felfedezése lesz a lényeg ...... ? Iyesféléket gondoltam akkor ..... Magát ez persze nem különösebben érdekli.....
- Hallgatom. Nem ülnék itt, hogyha nem érdekelne.
...... amikor az eszményi keresése először válik definiálttá, akkor kerdődik a nagy traviáta, a tévedések, útvesztők sora - a férfi arcán mélységes nyugalom ült, ami ellent mondott a hangjában remegő izgatottsággal. A kezében söröspohár, az ujjai úgy mozogtak rajta, mintha zongorázna - persze, rengeteg nagy felfedezés történik közben. Múzeumok, galériák, remekművek. Picasso brutális erejéről ma sem tudom, hogy miért érdekelt. Nyers, tiszta érzékiség. Ahogyan a világot a felfedező látja, színesnek, vadnak, frissnek. Aztán jönnek az elmélet útvesztői és egyenes útjai, amire már egy nagyszerű tanárom vezetett rá....mindig részeg volt és mindig józanul érvelt, de szüntelenül amellett, hogy ne annak higgyünk, amit pusztán látunk.....Volt egy olasz étterem az akadémia közelében, ahol már jól ismerték őt, így fogadták : " a szokásosat ? ", ő csak bólintott, és folytatta az órát ott, ahol a katedrán befejezte. Legalább négyen mindig voltunk körülötte, poharaztunk és rettentő zajosak voltunk, de amikor belefogott egy hosszabb történetbe, többnyire a szomszéd asztalnál is elhallgattak. Így szereztünk tudomást Tolsztoj esztétikájáról, arról a gondolatról, hogy művészetért pénzt elfogadni tévedés, a felvállalt idealizmus nagyszerűségéről, meg arról az abszurd gondolatról is, hogy dekadens és fölösleges minden, ami nem érthető az utca embere számára. Ez nagyon megérintett. Töle hallottam először árnyalt elemzést a görögökről és Schopenhauerről is. Az az évszázadokon átívelő gondolat, hogy a zene a legmagasabb művészet, sokunkat arra késztetett, hogy legalább elméletben foglalkozzunk zenével. Nem volt a társaságban olyan, aki ne tudott volna egy terckvart-akkordot fejben lerajzolni, a hangok logikáját, viszonyát átlátni, valahogy térben ehelyezni őket, mint egy mértani ábrát, akár anélkül is, hogy valaha játszott volna valamilyen hangszeren. Néha fenségesnek ható, valójában ásatag gondolatokat is előcitált, Véronnak egyik gondolatát például : " Il n'y a pas de sience, qui ait été de plus, que l'esthétique, livrée aux rêveries des métaphysiciens." vagyis " egyetlen tudományt sem igáztak le annyira metafizikai gondolatok, mint épp az esztétikát ". Valószínüleg vitát akart kavarni köztünk, kétlem, hogy ne gondolta volna ennek épp az ellenkezőjét. Én ma sem értek egyet Véronnal. Évek múltán jöttem csak rá, amit akkor a zsigereimben már éreztem, hogy a szépség keresése igazából csak út a szenvedélytől az eszményiben fellelt nyugalomig. Semmilyen szépség nyújtotta öröm áll a metafizika fölött, ahogy ez az analitikusok és fenomenalisták sugallják. Szóval, lebegtünk néhány centire a föld felett és hangoskodtunk.... a tárgyi világ és a gondolat közötti térben zajlottak ezek az órák - végül is minden, ami festészet, ott játszódik - előbbihez tartozott, hogy néha megvacsoráztunk abban a talján étteremben, és valahogy a fokhagyma, az oregánó és a paradicsom kombinációja egy életre összekapcsolódott a fejemben néhány képpel és markáns gondolattal, amire akkoriban találtam rá ....
....rövidesen néhány ösztöndíjjal Itáliában töltött hónap következett, ami kétségkívül megtisztított a szavaktól, és megtanított gondolkodás nélkül gyönyörködni. Ghiberti lett az egyik nagy kedvencem. Egy-egy Ghiberti-mű belső tájainak felkutatása lett a kedvenc úticélom. ( ... ) megesett, hogy egy ilyen alkalom után céltalanul sétáltam az albérlei szobámtól messze eső utcákon. Esett az eső, kiálltam a zápor fényébe bőrig ázni, a szívem megtelt örömmel és borzongással. Semmi sem hallatszott, csak az eső hangja, tömör, erős robaj, távolról is, száz és méterről is ezt hallottam, és mintha könnyű csönd lett volna bennem, ennek a dübörgésnek a közepén . Megfáztam, néhány napig lőttek az iskolának. A teát rummal ittam, amit ajándékba kaptam a házinénitől....kemény volt és lobbanékony és rengeteg jóság lakott benne....amikor hazatértem, újabb felfedezések vártak rám .....nehezen, de valahogy mégis visszataláltam ahhoz a gyerekkori élményhez, ami az eszményi keresésében útnak indított, hogy újra a valóság elemeiben, látszólagos esetlegességében keressem a szépet. Ez már évekkel az Itáliában eltöltött hónapok után volt, prózai életet éltem és szürkének láttam a történetemet, de egy-egy összegyűrt vázlatrajz torz alakjában, vagy abban a tétova idillben, ahogy a szobában a szék elcsúszva áll, hanyagul rávetett ruhákkal - drapéria-gyűrődések, alatta a lábak kacska mértana - újra örömet ébresztett bennem, újra ujjongás tört fel bennem a puszta szemlődéstől. Sétáim közben is fejben rajzoltam és amikor egy kocsma asztalához ültem, a számlára firkáltam le a gondolataimat kölcsönkért ceruzával....
-...... már csak mások tekintetében tudok megfiatalodni. Csak úgy, ha ők valmi módon szépnek látnak, csalás nélkül....így, ahogy vagyok. Arra várok, hogy az én öregedő testemben, ebben a fogyatkozásban felfedezze fel valaki a szépet. Több száz rajzot néztem meg az alakomról és az arcomról, hogy megtaláljam, azt, akinek a vonalai "belém szeretnek", nem hazudva és idealizálva, azt sértő viccnek tartanám..... Olyan lehetetlen, hogy valamelyikük azt tartsa bennem izgalmasnak, ami valóságosan vagyok, a ráncaimmal, gyűrődéseimmel együtt ? Eleget nézegettem a fogyó szépséget az arcomon és a testemen. Búcsút mondtam a fürdőszobatükörnek, újabb tükrök után néztem.
- Az iskolában ? Nagyon leleményes vagy. Száz diák, száz különböző tükör....
- A növendékeid napról-napra megmutatják, milyen vagyok....persze az ő szemüvegükön át. Fiatal fiúk és lányok, a saját szépségideáljaikkal. Nem könnyű szembenézni a tévedéseikkel és a rövidlátásukkal....vagy épp a realitásukkal....Az a szomorú, hogy amit a tükör már nem mutathat meg, azt keresem a rajzokon. Hogy valaki végre szebbnek lásson, mint amilyen lettem.
becsapódott mögötte az ajtó. Az arcát hideg szél csípte, sötét volt és fázott, a kabátjába belekapott a hirtelen feltámadt vihar." A győrődések a női testen , ahogyan egyre beljebb halad a saját drámájában, egyre gazdagabb lesz képi élményben, a bőr redőinek egymásra csukódása és hatalmas, árnyékos ívei, egyre több lesz a testen a látvány, ahogy összegyűrődik, megaszik, mint az érett szőlő. Nincs drámaibb egy nő számára és nincs gyönyörűbb kihívás a festőnek, mint szemlélni ezt a gazdagságot, elmerülni a bőr és a többi anyag izgalmas gyűrődéseiben, ez maga a szabályokba foglalt formátlanság, tiszta anyag, tiszta formatan. Rettenetes, hogy ennyie különbözőek az érdekeink és közben szeretjük egymás testét. Szívesen lemondanék egy tanulságos öreg test rajzáról, ha látnám megfiatalodni. De ez lehetetlen, ahogyan a nő sem látja be, hogy a célja nem a testének fiatalra mumifikálása, hanem az, hogy átadja a magát annak, amivel az öregség ajándékozza meg..."
a császár festője ( részlet)
Li Tan dalolva indult útnak. A szívében rengeteg aggodalom volt, da a madarak dalolása és az erdő csöndje megnyugtatta, átjárta a lényét, még valsami mosolyféle is megjelent az arcán. Azon kapta magát, hogy a madarakka dalol. Az eső szemerkélni kezdett váratlanul, végigcsurgott az arcán. A festő egy trégi dalt énekelt, amit még az édesanyjától tanult.
Rövidesen feltűntek a hatalmas hegy ormai. Li Tan a kalapja alól nézte, aztán az égnek emelte a fejét, az arcán permetezett az eső, a kalap karimáján is végigszaladtak a cseppek, mintha valami ereszről hullottak volna alá.
Nekivágott a kaptatónak, ami a hegyre vezetett. Itt- ott kisebb házakat látott a hegy tövébe építve, de ahogy haladt egyre feljebb és feljebb, elmaradtak az építmények, vastag ágakba kapaszkodva jutott egyre feljebb és feljebb. A kis út is véget ért, már nem talált ösvényt. Lábát a kisebb kövekre támasztotta, ujjaival a puszta földbe kapaszkodva haladt feljebb az egyre meredekebb hegyoldalon.
Megállt egy szusszanásra. Alatta már beláthatatlan mélység tátongott, a hegyhát fölötte véget nem érőnek tűnt. Lenyúnyta a szemeit az arcát a hegynek támasztotta. Sokáig csak saját zihálását hallotta.
Órák teltek el, míg végül az oromra ért. A körmei beszakadtak, az ujjai tövig sárosak lettek a kapaszkodástól, a ruhája is szétfoszlott helyenként, de amikor lenézett és megpillantotta maga alatt a várost, úgy, ahogyan rajta kívül még senki sem látta, remegve sóhajtott fel a gyönyörűségtől. A felhők olyan közel voltak hozzá, hogy akár meg is érinthette volna őket, ha felágaskodik.
A földre dobta minden terhét, a festőszerszámaival és az útravalójával.
Az utcák vékony erek voltak a város testén, ami sárga, de inkább halvány-földszínű volt. Ez a véget nem érő, hatalmas térkép minden ízében mozgott, olyan gazdag volt részletekben, mint egy zsúfolt festmény. Egy helyütt házat építettek, a vázlatrajz-szerű oldalfalak mellett emelőgép faállványzatának sarkos mértana a körülötte hemzsegő emberek pontjaival, Másutt egy szekér színes foltja kaptatott fel a domboldalon. Még a Császár palotája is jól látszott, épp akkora volt, mint egy tenyérnyi ékszerdoboz, amiben a nők a csecsebecséiket hordják. Li Tan órákig szemlélődött, fáradt izmait öröm járta át, hallotta saját boldog lélegzését.